Kórház

   Igaz ,hogy abba az időben sokminden változott körülöttem ,de 3 barátom is volt akikre támaszkodhattam és számmithattam..

A balesett után a kórházba kellett maradnom rehabitáción. El sem tudom mondani mennyire elleneztem a dolgot. Végül a fiúk rávettek ,hogy bent maradjak. Tudtam ,hogy velem maradnak és ez megnyugtatott ,de ugyanakkor azt is tudtam ,hogy nem lehetnek velem 24 órába és ez elkeseritett. Voltak napok amik szörnyen lassan teltek, a "szobámból " néztem azt amit a tölem pár méterre lévő ablakon át láttam. Nem volt olyan meszze az ablak ,de arra elég volt ,hogy újra eszembe jusson ,hogy többet soha sem fogok ott állni a saját két lábamon és mondjuk kihajolva integetni.Akkor sokszor előfordult ,hogy láttam álmomba,sőt néha még beszéltem is vele.
Pár hete lehettem a kórházba amikor egyszer egy idegen fiú jött be a "szobámba " leült az ágyam melletti székre és mosolygott. Egyidősek lehettünk,barnás haja rövidre volt vágva és a gesztenyebarna szemei vidáman csillogtak.:
-Szia, tudom nem ismersz ,de szerintem nincs más dolgod vagy tévedek?
-Nem,nem tévedsz.Sophie vagyok.
- Szóval Sophie ,olyan vagy mint egy tündérke szóval mostantól így foglak hívni.-na ez picit meglepett ,de tetszett is.
-Még sosem volt becenevem.- jelentettem ki ,bár én se tudom miért.
- Most már van.- ezen el mosolyodtam , amióta a kórházban voltam sosem nevettem vagy mosolyogtam. - Ez egy mosoly volt ugye jól láttam?!- ő is mosolygott.-Örülök,tudom milyen szörnyű itt én is átéltem.
- Hogy?- tudtam,hogy nem tapitatos megkérdezni ,de a kíváncsi természetemnek sosem tudtam parancsolni.
- 5 éve rákot diagnoztizáltak nálam. - komoly lett az arca. - Akkor úgy éreztem összeomlik a világ körülöttem ,de  utób rájöttem ,hogy csak akkor kezdödőtt az életem.
- Ezt most nem értem.- rám mosolygott majd folytatta.
- Akkor úgy kezdtem el élni ,mintha minden  nap az utolsó lenne.Jobban megbecsültem a dolgokat és észrevettem olyan apró dolgokat amik mellett mások csak elsétáltak. Fél éve pedig az orvos azt mondta ,hogy meggyógyultam.hallottam mi történt veled ,de hidd el a világ áll és megy tovább ,annyi dolog van még amit nem láttál nem ettél ,úgyhogy ne ad fel.- mosolygott ennyit csinált ,de az nekem akkor a reményt jelentette.
Az orvosom nyitott be a helyiségbe:
 -Leó ne fáraszd le teljesen szegény lányt.
- Leó?- érdekes arcot vághattam ekkor a fiú rájött ,hogy  még be sem mutatkozott, kihúzta magát és hivatalos arckifejezéssel megfogta a kezem és lehelt rá egy kézcsókot:
- Elnézést hölgyem , kérem nézze el feledékenységem,Leó vagyok örvendek a találkozásnak.
- Sophie,szintúgy úram. -kezet ráztunk ,de mindketten elnevettük magunkat ezen a hivatalosságon.


                                    Leó nélkül most nem lennék az aki most vagyok......