Az első kapocs

Akkor úgy éreztem ,az a könyv a legynagyobb kincsem:

 

A könnyeim csak úgy záporoztak,végig szántva az arcomat. Hálás voltam azért a csöndért amit a polcokon roskadozó könyvek nyújtottak. annyira egyedül éreztem akkor magam,ami meg is ijesztett és meg is nyugtatott egyben. A térdeimet fel húztam és a kezeimmel átkaroltam ,míg a hátam egy könyves polcnak támasztottam. A fájdalom es az emlékek rohamokban tört rám szinte éreztem ahogy elszorul a szívem. Arra eszméltem föl,hogy egy lágy; meleg hang megszólít:

-Ne sírj, ezen a világon minden okkal történik. Különben is  sokkal aranyosabb vagy ha mosolyogsz!- most előszőr mondta valaki ,hogy aranyos vagyok.Lassan felnéztem és egy idősebb fiút pillantottam meg a könnyeim mögül. Akkár mennyire is tudtam ,hogy elég árulkodó az arcom,nyitott könyv voltam,ez újabb könnyeket csalt a szemembe.Ő csak legugolt hozzám. Az arca eggyütt érzést fejezett ki.Nem tudom miért,de mérhetetlen  nyugalmat éreztem magamban ahogy barna szemeit rám emelte....

Ezután még sokszor találkoztunk a könyvtárban, szerettem ahogy a könyvekről beszélt minden perc amit a közelébe töltöttem olyan jó volt és ,csak élveztem.Majd egyik nap már nem volt ott ,én csk vártam rá ,de nem jött. Nem sokkal később megtudtam ,hogy elütötték és... és meghalt. Akkor úgy éreztem a szívem szilánkokra tört és ,hogy semmi értelme élnem. Mikor meghalt egy a könyv volt nála ,a szülei nekem adták. Egy levél volt elrejtve a lapok között. Ebből kiderült ,hogy a könyvet nekem szánta és,hogy mennyire szeret. Akkor mikor végig olvastam az írását könnyekel áztettam el a levelet ,ujjaimat jó szorosan rákulcsoltam a könyvre, és csak sírtam, mint akkor mikor előszzőr találkoztunk.......

 

   Az otta semmi sem olyan, de érzem,hogy velem van.....