Vita

Álmomba egy fehérrózsa kert mellett táncltam egy fiúval....

Másnap a reggel finom napsugarai ébresztettek. Lassan megrebbegtettem a pilláimat és kinyitottam a szemem. Egy percig azt hittem ,hogy csak álmodtam a tegnapit és azzal gyözködtem magam ,hogy csak szeretném hogy ilyen történjen velem. De mikor egy nővér megjelent a reggelimmel ,már tudtam ,hogy nem képzelegtem. Mosolyogva átnyútott egy tányért amin egy csomó vaniliás palacsinta volt a tálcán a tányér fölött egyszál fehér rózsa volt. Elmosolyodtam. Megvártam mig a nővér elment és elkezdtem falatonként enni a finomságot. Minden vaníliás falatnál mosolyra húzodott a szám. "Egyre kíváncsibbá tesz ez a híres White ,de annyira boldog vagyok ,hogy tényleg létezik. Mi is volt a levélbe? "-elővettem  az ágy alol a kisdobozt amiben a levél lapult. Átolvastam még egyszer majd elhatároztam ,hogy reggeli után lemegyek a könyvért. Gyorsan megettem a maradék palacsintát ,közben Leo nyitott be az ajtón:
-Szia tündérke! Hogy vagy?-mint mindig most is mosoly ült az arcán.
- Köszi jól, nézzd mit kaptam reggelire.-mutattam a tányérra amin még egy darab palacsinta volt.
- Jól nézz ki. kaphatok?- ült le az ágyam szélére.
- Igen.-felé nyújtottam a villát ,de megrázta a fejét és kitátotta a száját."Ez rávall " Mégis belementem a játékba.Levágtam egy kis darabot és megetettem.
- Ez finom ,kérek még.
-Nem. A többi az enyém.
- Na egy kicsit lécci.Ha nem kapok akkor megjárod.
- Mért mit csinálsz ha nem kapsz?
- Ezt.-hirtelen közelhajolt hozzám és adott egy puszit az arcomra. Hirtelen egy percre megállt a szívem a meglepetségtől.
- Én mondtam ,szóval kapok?- ahogy azt az elégedett mosolyt láttam az arcán elöntött a düh és mielőtt felfogtam volna mit teszek a kezem magától lendült. Egy csattano hang és egy piros tenyér alakú folt az arcán. Akkor látam elősszőr ,hogy nem mosolyog.Megijedtem.
-Leó én saj...-nem engedte befejezni felállt és kiment a szobából becsapva maga után az ajtót.
A szemembe könnyek gyűltek össze.- Sajnálom Leó sajnálom gyere vissza .-ezek a szavak hagyák el a szavamat sírás közben. Már egy ideje sírhattam mikor Benji bejött. Azonnal oda futott az ágyamhoz és nyugtatni kezdett ,habár nem tudta mért ,de nem is kérdezte ,neki természetes volt ,hogy vigasztal. Megölelt é nyugtató szavakat suttogot miközbe lágyan a hajamat simogatta.
Miután megnyugodtam megkértem hogy menjünk le egy kicsit az udvarra

Akkor abban a percben mikor megütöttem tudtam óriási hibát követek el........

Rózsa és levél

 Leó és a  többi fiú egy percre sem hagytak egyedül...

Egyik reggel mikor felkeltem a kopár kis komodomra pillantottam ,hogy megnézzem hány óra.Legnagyobb meglepetésemre egy fehér rózsa volt a vázámba.Elősszö arra gondoltam biztos az egyik nővér tette bele ,de aztán megláttam a kiskártyát amit a virág mellé mellékeltek. Óvatosan át emeltem a rózsa fején és kinyitottam.
Tudom kíváncsi vagy ,hogy ki vagyok ,de nem árulom el . Ha szomorú vagy írj nekem és rejtsd el a levelet abban a könyvben amit még attól a fiútól kaptál.Este mielőtt lefekszel ,a kertben lévő szökőkút lábánál  található fehér rózsa bokor tövébe rejtsd el.Másnap reggel pedig keresd meg benn lesz a válasz.       
Aláírás : White
Arra gondoltam valaki biztos ,viccel velem, de tetszett az ötlet ,hogy levelezzek egy idegennel pont ,mint abban a bizonyos könyvben.Az egyik nővért megkértem,hogy adjon  ceruzát és tollat és belekezdtem.
Kedves idegen!
Sejtelmem sincs ,hogy ki vagy ,de nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos fehér rózsát ,gondolat olvasó lehetsz ,hogy eltaláltad a kedvenc virágom. Ami azt illeti már is panasszal fordulok hozzád,egyenlőre csak egy kissebbel .Kíváncsi vagyok ,hogy  tényleg tudsz e rajtam segíteni. Arról lenne szó ,hogy vaniliás palacsintát szeretnék enni ,de mióta itt  vagyok édességnek nyomát sem láttam. Ha holnap azt kapnék akkor tudnék bizni venned,vedd úgy ,hogy ez egy teszt.
Aláírás:Sophie
 Beraktam a levelett egy boritékba azt pedig a könyvbe.6 óra körül megkértem Princet ,hogy segitsen lemennem a kertbe.Elősször meglepödött majd örült ,hogy ki akarok mozdulni.Miután szereztünk egy toló kocsit beleültem és a pokroc alá dugtam a könyvet. Mikor leértünk megkértem hogy hagyjon egyedül nagy nehezen rá vettem oda gurultam a  megbeszélt részhez és eldugtam a könyvet.

Este alig vártam ,hogy reggel legyen és megtudjam válaszolt e az idegen....

Kórház

   Igaz ,hogy abba az időben sokminden változott körülöttem ,de 3 barátom is volt akikre támaszkodhattam és számmithattam..

A balesett után a kórházba kellett maradnom rehabitáción. El sem tudom mondani mennyire elleneztem a dolgot. Végül a fiúk rávettek ,hogy bent maradjak. Tudtam ,hogy velem maradnak és ez megnyugtatott ,de ugyanakkor azt is tudtam ,hogy nem lehetnek velem 24 órába és ez elkeseritett. Voltak napok amik szörnyen lassan teltek, a "szobámból " néztem azt amit a tölem pár méterre lévő ablakon át láttam. Nem volt olyan meszze az ablak ,de arra elég volt ,hogy újra eszembe jusson ,hogy többet soha sem fogok ott állni a saját két lábamon és mondjuk kihajolva integetni.Akkor sokszor előfordult ,hogy láttam álmomba,sőt néha még beszéltem is vele.
Pár hete lehettem a kórházba amikor egyszer egy idegen fiú jött be a "szobámba " leült az ágyam melletti székre és mosolygott. Egyidősek lehettünk,barnás haja rövidre volt vágva és a gesztenyebarna szemei vidáman csillogtak.:
-Szia, tudom nem ismersz ,de szerintem nincs más dolgod vagy tévedek?
-Nem,nem tévedsz.Sophie vagyok.
- Szóval Sophie ,olyan vagy mint egy tündérke szóval mostantól így foglak hívni.-na ez picit meglepett ,de tetszett is.
-Még sosem volt becenevem.- jelentettem ki ,bár én se tudom miért.
- Most már van.- ezen el mosolyodtam , amióta a kórházban voltam sosem nevettem vagy mosolyogtam. - Ez egy mosoly volt ugye jól láttam?!- ő is mosolygott.-Örülök,tudom milyen szörnyű itt én is átéltem.
- Hogy?- tudtam,hogy nem tapitatos megkérdezni ,de a kíváncsi természetemnek sosem tudtam parancsolni.
- 5 éve rákot diagnoztizáltak nálam. - komoly lett az arca. - Akkor úgy éreztem összeomlik a világ körülöttem ,de  utób rájöttem ,hogy csak akkor kezdödőtt az életem.
- Ezt most nem értem.- rám mosolygott majd folytatta.
- Akkor úgy kezdtem el élni ,mintha minden  nap az utolsó lenne.Jobban megbecsültem a dolgokat és észrevettem olyan apró dolgokat amik mellett mások csak elsétáltak. Fél éve pedig az orvos azt mondta ,hogy meggyógyultam.hallottam mi történt veled ,de hidd el a világ áll és megy tovább ,annyi dolog van még amit nem láttál nem ettél ,úgyhogy ne ad fel.- mosolygott ennyit csinált ,de az nekem akkor a reményt jelentette.
Az orvosom nyitott be a helyiségbe:
 -Leó ne fáraszd le teljesen szegény lányt.
- Leó?- érdekes arcot vághattam ekkor a fiú rájött ,hogy  még be sem mutatkozott, kihúzta magát és hivatalos arckifejezéssel megfogta a kezem és lehelt rá egy kézcsókot:
- Elnézést hölgyem , kérem nézze el feledékenységem,Leó vagyok örvendek a találkozásnak.
- Sophie,szintúgy úram. -kezet ráztunk ,de mindketten elnevettük magunkat ezen a hivatalosságon.


                                    Leó nélkül most nem lennék az aki most vagyok......

Fordulat

 A temető  után Chrissel sokáig beszélgettünk ,ő volt akkor az én őrangyalom ,bár tudtam ,hogy Ő is vigyáz rám...

 

 

Két héttel azután ,hogy Chris és én megismerkedtünk ,történt valami ami sok mindent megváltoztatott.Csak egy éles villanásra emlékszem és márcsak egy idegen fiú arcára. Ezután elájultam ,másnap talán délután volt mikor felébredtem. Fehérre mázolt falak vettek körül és az ágy lábánál  két fiú. Akkor láttam Őt,biztosan Ő volt az ,de ő már meghalt. Riadtan ültem fel, beszélni akartam vele elmondani mennyire szeretem,de mire a szemeim teljesen nyitottak lettek márcsak egy fiú volt ,Ő eltünt.Az idegen fiú megérezhette ,hogy megmozdultam mert arcát amin szemei zárva voltak felém emelte így bele tudtam nézni zöldes sárga szemeibe.

-Annyira sajnálom!-fakadt ki.-n nem vettelek észre és...sajnálom.-az arcán láttam ,az aggodalmat ,ez megijesztetett.

-Mi..mi történt? -olyan furcsa volt a hangom, észre vettem ,hogy remegek.

-Sajnálom.-mást nem mondott-Ígérem ,hogy melleted maradok.Akkor még nem értettem mi történt , később egy orvos közölte velem ,hogy a balesetben annyira összetört a lábamba a csont ,hogy kénytelenek voltak eltávolitani, mind két lábam. Hisztérikusan sírtam ,nem értettem miért történt velem mindez. A fiú aki elütőtt a motorjával mind végig velem maradt szó nélkül türte ,hogy elmondjam mindennek, és miután Benji és Chriss is tudomást szereztek a dologról Prince halálát kívánták ,de ő csak türte és válalta a következményeket.Egyre több időt voltunk együtt sosem hagyott magamra, este addig volt velem amig el nem aludtam, reggel pedig mikor felkeltem már ott volt.Kezdtem megkedvelni ahogy egyre többet beszélgettünk,bár igen szótlan volt ,de ha szükségem volt bármire ,anélkül ,hogy szóltam volna tudta és sokszor meglepett ajándékokkal.

 

 

 Valamit elveszítettem ,de úgyanakkor nyertem egy barátot

    

Ígéret

         Nem hitte ,hogy tényleg ő az ,de  a szemei nem hazudtak....

 

 

Az öccse vagyok. A mondatot újra és újra végig pörgettem a fejembe.Nem tudtam mit mondjak. Megjelent előttem az Ő arca. Könnyek gyűltek hirtelen az emlék hatására a szemembe. Láttam ,hogy a velem szemben lévő fiú megijed.

-Jól vagy?Fáj valamid?- a hangja is hasonlított az övéhez . Újabb emlékek és újabb könnycseppek.

- A szívem.- kezemet a fájó ponthoz szoritottam ,mintha ez bármin is segíthetne.

- Tudom ,hogy mit...- tudom mit akart mondani "Tudom mit érzel". 

- Kérlek.. ne ..mondj ..semmit ..a ..hangod..olyan ,mint..az Ővé.- a sírás miatt  szakadozva beszéltem.

- Sajnálom.- az ő szemébe is megjelent néhány könnycsepp ,ahogy a sírra nézett.- De ne sírj ő se akarná.-oda jött hozzám és átölelt ,a gesztusa anyirra jól esett ,olyan rég nem ölelt meg senki ,újabb könnyek gyűltek a szemembe. Miután megnyugodtam,imádkoztam a sírnál. Utánna mindketten elindultunk ,és beszélgettünk. Chris elmesélte ,hogy milyen volt mikor kiskorába a bátyjával játszottak és ,hogy mennyit áradozott rólam a bátyja. A könnyek újra megrohamoztak ,de próbálta visszafogni őket,de az utoló mondatánál elszakadt bennem a cérna:

-Ő tényleg nagyon szeretet téged,szerelmes volt beléd.- lerogytam a köves útra. Kezzemmel takartam el a szemem . Chris rögtön mellettem termett és kedves szavakat suttogot a fülembe ,újra biztonságot rejtő karjaiba találtam magam.

-Sophie! Megígértem a bátyámnak ,hogy megvédelek és boldoggá teszlek.- nem értettem mire gondol,de nem érdekelt csak sírtam.Majd felemelte a kezével az arcom és adott egy csókot a homlokomra.Olyan hirtelen ért ,hogy egy percre a sírás is abba maradt. Ujjaival letörölte a könnyeim által végig szántott arcom.

- Sophie ígérem megvédelek!

 

                                               Akkor kezdődőtt minden .......

Végzetes találkozás

 Az Ő halála után nem érdekelt,senki és semmi....

 

 

Abban az időben nem találtam a helyem,színte szellem voltam.Belül bezárkoztam és eltávolódtam ,jobban mondva eltaszítottam  mindenkit magam körül. volt mikor még az iskolát is elkerültem és csak lézengtem céltalanul a városban ,de végiül minding a sírjánál kötöttem ki. hosszas órákat töltöttem el itt. Egy ideig a könyvár közelébe se mentem,úgy gondoltam biztos csak rá fog emlékeztetni.akkár hányszor a sírjánál voltam úgy éreztem ,hogy valaki figyel. Egyik ilyen alkalommal úgy tettem mindha elmennék ,de igazából csak elbújtam. Egy velem egy idős fiút láttam előjönni egy fa mögül. Óvatosan körül nézet ,hogy tiszta-e a levegő. Majd elindult , ahoz a helyhez ahol pár perce még én voltam. Láttam a száján ,hogy mond valamit ,de túl meszze voltam ,hogy halljam,ezért közelebb mentem ,de észre vett.Ugyan olyan szemei voltak ,mint Neki. Egy óvatos mosolyra húzta a száját,bár a tekintetéből leolvastam ,hogy meglepődőtt.

-Úgy látszik lebuktam.

- Te...- dadogtam,nem ismertem még is tudtam ki ő. A szemei mindent elárultak és a tekintetéből is úgyanaz a nyugalom áradt , mint az Ővéből.

- Igen, az Ő öccse vagyok. - abba a percbe megállt az idő számomra. 

 

                                   Akkor még nem tudtam ,hogy ez a találkozás

                       nem ért ennyivel véget......



Az első kapocs

Akkor úgy éreztem ,az a könyv a legynagyobb kincsem:

 

A könnyeim csak úgy záporoztak,végig szántva az arcomat. Hálás voltam azért a csöndért amit a polcokon roskadozó könyvek nyújtottak. annyira egyedül éreztem akkor magam,ami meg is ijesztett és meg is nyugtatott egyben. A térdeimet fel húztam és a kezeimmel átkaroltam ,míg a hátam egy könyves polcnak támasztottam. A fájdalom es az emlékek rohamokban tört rám szinte éreztem ahogy elszorul a szívem. Arra eszméltem föl,hogy egy lágy; meleg hang megszólít:

-Ne sírj, ezen a világon minden okkal történik. Különben is  sokkal aranyosabb vagy ha mosolyogsz!- most előszőr mondta valaki ,hogy aranyos vagyok.Lassan felnéztem és egy idősebb fiút pillantottam meg a könnyeim mögül. Akkár mennyire is tudtam ,hogy elég árulkodó az arcom,nyitott könyv voltam,ez újabb könnyeket csalt a szemembe.Ő csak legugolt hozzám. Az arca eggyütt érzést fejezett ki.Nem tudom miért,de mérhetetlen  nyugalmat éreztem magamban ahogy barna szemeit rám emelte....

Ezután még sokszor találkoztunk a könyvtárban, szerettem ahogy a könyvekről beszélt minden perc amit a közelébe töltöttem olyan jó volt és ,csak élveztem.Majd egyik nap már nem volt ott ,én csk vártam rá ,de nem jött. Nem sokkal később megtudtam ,hogy elütötték és... és meghalt. Akkor úgy éreztem a szívem szilánkokra tört és ,hogy semmi értelme élnem. Mikor meghalt egy a könyv volt nála ,a szülei nekem adták. Egy levél volt elrejtve a lapok között. Ebből kiderült ,hogy a könyvet nekem szánta és,hogy mennyire szeret. Akkor mikor végig olvastam az írását könnyekel áztettam el a levelet ,ujjaimat jó szorosan rákulcsoltam a könyvre, és csak sírtam, mint akkor mikor előszzőr találkoztunk.......

 

   Az otta semmi sem olyan, de érzem,hogy velem van.....